| 2007.09.30 - 2007.10.30 «« 1/3 oldal »»
|
1. nap, 2007.09.30. Szombat reggel 11-kor indultunk el Bora Boráról (a maradék frankunkból egy pár kiló mangót vettünk egy utcai árustól). A kb. 500 mérföldre levõ Cook-szigetek felé indultunk.
Gyenge szellõben kivitorláztunk Bora Bora lagunájából, majd vízre bocsátottunk egy pálmalevélbõl készült kicsi csónakot azzal a feladattal, hogy hozzon nekünk jó szelet.
Így az elõször gyenge szelecskébõl hamar stabil szél lett, így az elsõ nap 120 mérföldet sikerült megtennünk, majd ezután a szél még tovább erõsödött. Nem is olyan rossz! Ahhoz képest sem, hogy a szélerõjelzés szerint napról napra csökkenõ szél lesz (sajnos 2-ától valami front jöhet, reméljük nem trópusi vihar, mert 35 csomós szelet látunk arra a napra, ezt szeretnénk elkerülni, így egyenlõre 18 fok alatt maradunk). Szinte folyamatosan repültünk az óceánon, elõttünk egy nappal Hafskip és pár órával
Moonshadow halad, akikkel rádiókapcsolatot tartunk minden nap. Az is érdekes, hogy az erõs szél ellenére nincsenek igazán hullámok.
A csalihalankat is kitettük, azzal a merész gondolattal, hátha valami ráakad. Sikerült is valami hatalmasnak ráakadnia, amit végül nem sikerült kihúznunk, mert akkora volt, hogy a súlyával kiegyenesítette a horgunkat. Rá kellett jönnünk, hogy a nagyvadakhoz a mi felszerelésünk gyenge és kicsi, de valószínûleg a konyhánk is, így maradunk a kisebb csali és felszerelés változatnál továbbra is.
Éjszakánként ismét a hulló csillagokat számláljuk és várjuk az immár fogyó hold felkeltét. |
2. nap, 2007.10.01. Október 1-je sokak szerint a hurrikán-szezon kezdete a Csendes-óceánon. Azonban a gyakorlat azt bizonyítja, hogy hurrikánok csak november-decemberben kezdõdnek, így mi is bátrabban vágunk a hullámok közé.
Az elõzõ napi kellemes vitorlázást kicsit keményebb szakasz váltotta fel. A hullámok megnõttek és déltõl kezdve folyamatosan esett az esõ. Pont a délcsendes-óceáni konvergencia zóna vonalán haladtunk át. Ez a zóna a pontos mása az ITCZ-nek (amin Panamából jövet haladtunk át). Esõzés, villámlás, squallok, változó szelek jellemzik. Az évnek ebben az idõszakában azonban a zóna kicsit gyengébb, egyenletesebb a szél. A normális helye az Északi- és Dél Cook szigetek között kezdõdik, de az idõjáráselõrejelzés
alapján most pont Aitutaki felett van, ami nem jó hír, mert a felhõs esõs idõben nem tudunk a korallok között navigálni. Meglátjuk. Ha nem tudunk megállni, akkor majd megyünk tovább Palmerston felé.
Miután meguntunk a hátulról folyamatosan beverõdõ esõt, elõkerült a hajó mélyébõl a kamion-kokpit-ponyva. A hajót elõzõ tulajdonosa a Balti-tengeren használta, és ott gyakran elkelt ez a ponyva, ami a kormányállást teljesen körbezárja, oldalt, hátult ablakokkal. Most mi is kipróbáltuk. Tényleg olyan, mintha egy kamion vezetne az ember (bár még kamiont nem vezettünk, de ilyennek gondoljuk). Nagyon kellemes. Nincs szél, nincs esõ.
Ma ismét volt kapás. Valami nagy lehetett, mert ezúttal a rozsdamentes acélkötelet tépte el és elvitte a csalinkat horgostúl, mindenestül. A kis falánk... Azóta feladtuk a horgászást ezeken a vizeken, és elkezdtük a hütõben pihegõ csirkét feldolgozni. |
3. nap, 2007.10.02. Továbbra is nagyon jól, 6-7 csomóval haladunk. Ezzel a sebességgelakár holnap meg is érkezhetünk, de még mindig nem biztos, hogy meg is tudunk állni. Sajnos az idõ azóta sem javult, szinte folyamatosan szakadt az esõ. Sajnos az esõ nem tölti a napelemeinket sem, így az energiával is spórolnunk kell. A konvergencia sáv itt nagyon széles, mert már két napja ebben hajózunk, tehát min. 200 mérföld. A hullámok sem igazán kegyesek velünk, már második éjszaka alig alszunk. Becsapódás-dõlés, becsapódás-dõlés
stb. A hajón most semmit nem lehet szabadon letteni, mert azonnal elszáll. Ez a szakasz felfogható egy tréningnek a következõ Tonga-Új-Zéland menethez.
A sátrunk azonban nagyon jól mûködik, így napközben is ki tudunk menni a cock-pitba anélkül, hogy vizesek lennénk.
Álmodunk: a karibi utak során igazán nem kellett sokat hajózni, hogy az egyik szigetrõl a másikig eljussunk. Itt a pacifikon egy kicsit nagyobbak a távok a szigetek között. Ha belegondolunk Bora Borától Tongáig összesen 1300 mérföldet kell megtennünk, amely felér egy fél Csendes-óceán átkeléssel. Azért, ha Poszeidon segít rajtunk egy-két szigeten megállhatunk útközben addig, még akkor is, ha a legtöbb szigeten nem túl jók az esélyek a horgonyzásra.. |
4. nap, 2007.10.03. , AitutakiÉjszaka 1-1 foltban feltûntek a csillagok. Hajnalban már határozottan látszott, vége az esõs napoknak.
Reggelre a konvergencia zóna esõ felhõit felváltották a passzát szélre jellemzõ felhõk. Kint voltunk a zónából, aminek nagyon örültünk, mert ez azt jelentette, hogy Aitutaki-szigetnél jó idõ várható. Így is lett.
Ezt a 484 mérföld hosszú utat, sikerült kevesebb mint 4 nap alatt teljesítenünk. Lehet, hogy ezentúl babonásak leszünk (biztos a vízre bocsátott kis csónaknak köszönhetõ), mert egyenlõre úgy néz ki, hogy csak a mi hajónkat fújta ilyen erõvel a szél a többiek le vannak maradva.
A reggeli órákban értünk a sziget hullámvédett oldala felé. 3 másik hajó horgonyzott már a sziget mellett, a lagúna bejárata elõtt. Itt nincsen védett öböl, vagy védõgát, a hajók a nyílt vízen horgonyoztak a több, mint 20 méretes vízben. Itt a láncok korallfejekre csavarodnak, a horgonyok sziklák alá szorulnak (Do It-tól kaptunk egy emailt, az õ horgonyuk is beakadt, és miközben húzták befele a láncot, egy nagyobb hullám megemelte a hajót, és a már függõlegese logó lánc úgy megfeszült, hogy letört
a horgonycsörlõjük feje. Brrr... Meg sem álltak, inkább hajóztak tovább).
Amíg a szél csak keletrõl fúj, nincs nagy baj, csak a délrõl jõvõ döghullámokon dölöngélnek a hajók jobbra-balra 20-30 fokokat. Ha a szél azonban északira, nyugatira vagy délire fordul, nincs semmi védelem, menekülni kell.
Aitutaki Bora Borához hasonlóan egy félig elsüllyedt vulkán, körülötte türkiszkék lagunával, korall-védõgyûrûvel. Kivül cudarok a körülmények, de bent, a lagúnában csalogatóan sima a tenger, ragyogóak a színek és jöhet bármilyen idõ, védett a hajó. Csak ehhez be kellene jutni. Erdetileg a korallzátonyon nem volt átjáró, de szerencsére robbantottak egyet. Csak nem sikerült túl nagyra. Több, mint fél mérföld hosszú, mindössze 20 méter széles, majdnem egyenes út vezet a belsõ vízekre. Ez még nem lenne
gond, de a mélység kevesebb, mint 1.4 méter helyenkén. Ehhez jön hozzá a dagály, a mai napon 0.6 méter, így az összesen 2 méternek bõven elégnek kellene lennie a Rotor 1.7 méteres merüléséhez. Egyeztettük a kikötõkapitánnyal rádión, mikor lesz a dagály, érdeklõdtünk a mélységrõl is.
- Mekkora a merülésük? - kérdezte.
- 6 láb - füllentettem, mert igazából kevesebb.
- Dagálykor nem probléma, de párat fognak döcceni, de csak homok a fenék. Maradjanak a jelzõoszlopokhoz közel.
Bár az elõrejelzések szerint erõs északi szél várható, a többiek nem merték megkockáztatni a bejáratot, de mi úgy döntöttünk, bemegyünk.
A délutáni dagályig hagytuk magunkat fel-alá sodródni a sziget mellett, majd egy finom ebéd után eljött az idõ, elindultunk befelé. Már a bejárat szájában voltunk, amikor szembe megindult kifele egy halászhajó. Max. hátramenetbe kapcsoltunk és sikerült kihátrálnunk. Kiengedtünk a halászhajót majd ismét elindultunk. Éva figyelte az orrban a vízet én kormányoztam. Jó tempóval haladtunk, hogy áttörjük az akadályokat.
Éva úgyan kiabált, hogy sekély-sekély, de én a kikötõkapitányra hallgattam és maradtam az oszlopok mellett. Elõszõr döccentünk egy kicsit, majd egy nagyot. A hajó megállt, belefúródott a homokba. Se elõre, se hátra, itt ragadtunk a csatornában.
Beugrottam a vízbe. A tõkesúly teljes hosszában (kb. 4 méter hosszú) felfeküdt a homokra. Mellettünk, kb. 25 centire kicsit mélyebb a fenék, oda kellene a hajót átdolgozni...
Szerencsére volt egy kis oldalszél. Kitekertük a génoát. A hajó megdõlt, de nem mozdult. Felhúztuk a fõvitorlát. Még mindig semmi. Hiába próbálkoztunk a motorral. Elkezdtem felhúzni a hátsó vitorlát, amikor döccenést éreztem. Ugrottam vissza a kormányhoz, mert itt nincs hely sodródni, szûk a csatorna. Leszabadultunk! Éva közben lekapkodta a vásznakat, majd rohant elõre ismét figyelni a feneket.
- Zátony! - kiabálta, de már késõ volt. Újabb döccenés, de a hajó nem állt meg. Bejutottunk!
Horgonyzóhelyrõl nem igazán lehetet beszélni. A korallzátonyok között éppen meg tudtunk állni a Rotorral úgy, hogy mellettünk a halászok elférjenek. Két horgonnyal is rögzítettük a hajót, mert ha forogna, korallnak ütköznénk. A hátsó horgonyt 10 centis vízben rögzítettem. Vicces.
A horgonyzás végén Éva már töltötte a Jagermaistert. Megérdemeltük.
Késõbb megtudtuk, itt minden hajó döcögni szokott vagy külsõ segítségre szorul. Ez a normális.
Napi pozíciók:
08:45 18-46.39S 159-41.80W log= 23289.6
15:00 18-51.10S 159-48.60W log= 23297.6
|
5. nap, 2007.10.04. Felfújtuk a bocit, partra szálltunk. Az utikönyvek alapján túristákkal teli nyaralóhelyre számítottunk. Tévedtünk. Fatu Hivához hasonlóan, szétszórt házakban nagy nyugalomban éldegélnek a helyiek.
- Bonjour! - köszöntöm az elsõ járókelõt.
- Hi there! - jön a válasz. Ja persze, a Cook szigetek Új-Zélandhoz tartoznak, maorik lakják, akik angolul beszélnek, bal oldalt közlekednek és a termékek is Új-Zélandról vagy Ausztráliából jönnek megrendelésre. A helyiek rugby-t játszanak és a házaik is más stílusban épülnek, mint az eddigi polinéz szigeteken. Érdekes, hogy a szigeten egyáltalán nincsenek kutyák. Az európaiak által behozott járványokért a kutyákat tették felelõssé és egyszer az egyik királyt is megharapta egy kutya, amikor is végleg
kitiltották õket a szigetrõl. A kutyák helyett kecskét tartanak a házak mellett. Ugyanakkor Aitutaki szigete sokat hordoz magában a polinéz kultúrából. Például az asszonyok virágkoszorúval a fejükön sétálnak az utcán, az emberek nagyon közvetlenek, segítõkészek, kedvesek és mosolygósak. A nagylelkûség is erõteljesebb, mint Francia Polinéziában, valószínûleg a Samoa gyökerek miatt.
A horgonyzó helyen még egy katamarán horgonyzik mellettünk (egy angol-kiwi pár) akik már több hónapja itt vannak, és készségesen megmutogatták mit, hol találunk a szigeten.
Sajnos az elsõ nap nem sikerült bejelentkeznünk, mert a hivatal nagy betükkel jelezte, hogy az alkalmazottak az éves szabadságukat töltik.
Az egészségügyi biztos azt mondta ez nem probléma, nyugodtan kiléphetünk a szigetre, majd jelzi a hivatalnak, hogy próbálkoztunk. Azért be kellett fizetni 20 dollárt. |
6. nap, 2007.10.05. Reggel sikerült egyszerre bejelentkeznünk és kijelentkeznünk is. Most már azt is látjuk, hogy sok hajós a költségek miatt nem áll meg szigeteken. A bejelentkezés a vámhivatalba 50 új-zélandi dollár volt plussz a kijelentkezés költsége fejenkét 30 dollár, plussz a horgonyzási díj a lagunába (amit mellesleg nem eléggé mélyítettek ki) 5 dollár volt naponta.
Délelõtt szigetnézõ túrára indultunk. Szerencsések voltunk az idõvel, mert itt jönnek-mennek a felhõk (most pont benne vagyunk a konvergencia zónában), de amikor Aitutaki legmagasabb pontjára értünk (csak 120 méter körül) kitisztult az ég. A terep nem volt nehéz és két óra alatt átvágtunk a sziget belsején. A hegytetõrõl a sziget mindkét oldalára le lehetett látni, a lagúna türkiz vize tárult elénk. Útközben találtunk egy mélyhûtött húsokat áruló telepet és egy biofarmot is meglátogattunk. Az olasz
úrtól, aki 33 évi Ausztráliában eltöltött évek után idetelepült, vettünk egy papayat az útra, miután lelkesen mesélt a farmról. Különben itt a kikötõben van egy piac is, de a szigeten több helyen is terem az út mentén gyümölcs (papaya, mangó, banán), amit lehet szüretelni és nem tartozik senkihez.
Leereszkedve a dombokról a sziget északi részén találtunk egy tengeri kutatóállomást is, amelynek ausztrál szponzorai vannak. Itt a lagúnából lehalászott óriás kagylókat telepítik vissza a lagúnába, illetve védelmezik a tengeri teknõsöket. Addig nevelik õket fiatalon, amíg egyedül is életképesek lesznek a lagúna vizében. A kutatóállomás fiatal dolgozója lelkesen mesélt a tevékenységükrõl, majd hozzátette, hogy este menjünk velük bulizni a Blue Nun szórakozóhelyre a kikötõbe, a fiatalok is ott lesznek
a katamaránról. Ez egy váratlan meghívás volt, de megígértük, hogy benézünk. A túra után visszaautóstoppoltunk a kikötõbe, itt nincs olyan autó, amely meg ne állna a stopposoknak, legalább is mi nem találtunk ilyet.
Este a Puffys bárban vacsoráztunk (sziget nap volt svédasztallal és mûsorral) egy újabban befutott ausztrál katamarán legénységével. Ezúttal a Cook-szigetek táncosaiban gyönyörködhettünk és megfigyelhettük, hogy kicsit más az öltözködésük, mint francia polinéziában. A tulajdonos hölgy meglepõdött, hogy a kikötõbõl a bárig sétáltunk (kb 1 óra út) és azt mondta hazadob minket az autójával a mûsor végén. Még mielõtt visszatértünk a hajóra benéztünk a Blue Nun-ba, ahol a helyieken kívül néhány fiatal
angol túristával összeismerkedtünk, majd felugrottunk egy látogatás erejéig az új-zélandi katamaránra is.
Így visszanézve is forgalmas napunk volt. |
7. nap, 2007.10.06. Ismét kicsit esõsebb napra ébredtünk, de ez sem akadályozott meg minket abban, hogy a reggeli bevásárlás után ezúttal a sziget déli részén levõ marae-hez (történelmi színhelyhez) induljunk, ahol néhány követ találtunk. (A marae-rõl már francia polinéziánál, Raiatea-nál részletesebben írtunk.)
Taro földek mellett haladtunk el (ez a helyi édes krumpli) és a gyümölcsfákról gyûjtöttünk néhány mangót és papayat, amivel a hajót feltöltöttük.
Már a harmadik nap úgy érezzük, az egész falu ismer minket. Elõre köszönnek nekünk, ha stoppolunk már nem is kérdezik, hova megyünk, a helyi turista szállító hajósok tõlünk kérdezik az idõjárás elõrejelzést.
A közértes hölgy is mindig viccelõdik velünk, fõleg, amikor a karibi dollárainkat próbáljuk neki elsózni (persze csak véletlenül). Õ pedig a vicces cook-szigeteki háromszög alakú érméket próbálja odaadni, pedig mi boldogabbak vagyunk az új-zélandi érmékkel, amelyet késõbb is fel tudunk használni,
és biztos nem marad a nyakunkon, mint a karibi. |
8. nap, 2007.10.07. Eljött az idõ, hogy ne csak a szigeten nézelõdjünk, hanem az oly híres Aitutaki lagúnát is megtekintsük. A motu-k (szigetecskék) messze vannak a fõ szigettõl, így jobbnak láttuk, ha a helyiekre bízzuk magunk és a 90 lóerõs motorcsónakukkal tartunk.
Négy szigetre vittek el minket. Az elsõ, Maina szigetnél sznorkeleztünk és körbe is sétáltuk a szigetet. A második szigeten, a Honeymoon (Nászutas) szigeten, egy csodálatos ebédet kaptunk, papagályhal volt a menü, különbözõ köretekkel, salátákkal, gyümölcsökkel és banánpudinggal. Amirõl ki is faggattuk a séfet, hogy készítik. Ebéd után a sziget fehér homokos partján fürödtünk a lagúna türkiz vizében. Jó pofa, hogy ha valaki viszi az útlevelét, be is pecsételik neki a sziget nevét. Szép emlék, fõleg
nászutasoknak, de mi mint hajózók, kicsit más szemmel nézzük, mert nem akarjuk, hogy beteljen az útlevelünk, úgy is mindenhol telepecsételik. Ezután a One Foot (Egy Láb) szigetre érkeztünk, amely sziget neve egy okos apáról szól, aki elrejtette fiát üldözõitõl, úgy, hogy menekülés közben csak az õ lába nyomába lépett, majd a fiát felküldte egy fára. Így az üldözök soha nem tudták meg, hogy ketten jártak a szigeten.
Az utolsó sziget a Survivor sziget volt, ahol ténylegesen forgatták a Survivor sorozatot. A sorozat környezetvédelmi díjat kapott, mert a forgatás után mindent visszaállítottak eredeti helyére és állapotába (a kivágott fákat is visszaültették). Egyébként a szigetre nem tudtunk kimenni, mert látogatásunk napján is forgattak rajta. A kis szigeteken egyébként éjszaka meg lehet szállni, faházak és ágyak vannak, és nincsenek nono legyek vagy szúnyogok.
Este, amikor letöltöttük az e-maileket Hafskip-ék üzenetére lettünk figyelmesek. Arra kértek minket, hogy káposztákat és paradicsomot vigyünk Palmerston-ba, amikor megyünk, mert a helyi családoknak hiányuk van belõle. Egy család rendelése 5 káposzta és 8 paradicsom volt. Tehát, meg van a következõ misszió, már csak azt nem tudtuk, hol lehet vasárnap este zöldséget venni. Meglepetésünkre két bolt is nyitva volt este 9-ig.
Az utolsó Aitutaki esténkre vendégül hívtuk az új-zélandi katamarán legénységét Hannah-t és Felix-et. Arra is megkértük õket, hogy segítsék a következõ napi kihajózásunk az atollból a 15 lóerõs bocijukkal, hátha megint a helyiek által kirobbantott járatban homokra futunk (szerintünk, ha egy kicsit mélyítenék a járatot és lejebb vinnék a hajósokra rótt díjakat, mindjárt több látogatójuk lenne, és nem kellene panaszkodniuk, hogy minden hajós csak Palmerston-ba megy). Ez nagy kérés volt, mert reggel
7-re terveztük az indulást, amikor a dagály tetõzik. |
9. nap, 2007.10.08. Reggel korán összekészülõdtünk. Félixék még az utolsó dvd-ket másolták, amiket tõlünk kaptak. Amikor elindultunk reggel 7-kor (a dagály 7.15-kor tetõzött) a csatornából, két biztonsági boci lógott a hajónkon. Az övék és a miénk. Most nem a cölöpöket követtük, így koccanás nélkül jutottunk ki a lagúnából. Búcsúzóul kaptunk egy csomó banánt és csali polipot a pecázáshoz a fiatal pártól.
Káposztákkal megpakolva indultunk a Cook-szigetek következõ útba esõ szigetéhez a kb 200 mérföldre levõ Palmerston-hoz. A Cook-szigetek összesen 15 szigetbõl áll, de sajnos több szigetnél nem lehet megállni vitorlással. Palmerston egy olyan hely, ahol jó idõben a lagúna mellett meg lehet állni de a víz csak a keleti hullámoktól védett. A 20-25 csomós szélben jól haladtunk, de a hullámzás eléggé kaotikus volt. Ezt éjszaka éreztük leginkább, mert az erõs dülöngélésben (hátszélben és innen-onnan érkezõ hullámokban) ismét nem sikerült igazán aludnunk. Ilyenkor érezzük, hogy a hajón a két kéz kevés, mert az egyikkel mindig kapaszkodni kell, és csak a másik kéz marad a napi teendõkre.
|
Folytatás a következõ oldalon... |
| | |
|
