Hajónapló: RV5 I. Venezuelábol Colombiaba in English

     2006.10.10 - 2006.12.05                                   »»   6/7 oldal   »»

Ugrás oldalra:1234567

 
...folytatás az előző oldalról

46. nap, 2006.11.24. , Áthajózás Arubára

Éva tollából:
Hajnali 3-kor, teljes sötétségben indultunk el Santa Krúz öbléből. Induláskor Poszeidonnak adományoztuk a vízhatlan elemlámpánkat, ez valahogy becsúszott a vízbe. Megállapítottuk, hogy tényleg vízálló, több méter mélységben is még világított. Ebben az öbölben még éjszaka is könnyen lehet navigálni, mert nincsenek veszélyes zátonyok.

Dél körül érkeztünk Aruba szigetéhez. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy megszaporodtak körülöttünk a vasalók (nagy teherszállítóhajók), majd arra, hogy a sziget csücskén hatalmas gyárkémények ontják a füstöt. Később ezt éreztük is. Szerencsére a sziget többi, kevésbé iparosodott része kellemesebb látványt nyújtott. Kb délután 3-kor értük el a kikötő száját, ahol 2 hatalmas utasszállító parkolt. Rádión kértünk bebocsátási engedélyt a kikötőbe, ezt meg is kaptuk és megmondták hova kell állnunk, ahova kijönnek a bejelentkezéshez.
Ez a hely, ahova állnunk kellett nagy kompokra volt méretezve. Így, amokor partfalhoz álltunk ráfújó széllel, nyitott öböllel, a Rotort szinte a partra préselték a hullámok. De nem lehetett mit tenni, még egyszer megerősítést kértünk, hogy valóban ide kell-e állnunk egy 41 lábas vitorlással, és sajnos másodszor is megerősítették. Sajnos, a Rotor festése kicsit megsínylette ezt a döntést, jóllehet a pufferek egész jól tartották a hajót, a fekete védő abroncsok (nagy kompra méretezett) így is megszínezték az oldalát.
A Pizzaz nevű hajó publikált egy cikket a helyi újságban, arról, hogy Arubáról nem kell kijelentkezni, mert nem pecsételnek az útlevélbe és így a kijelentkezés kellemetlenségei elkerülhetők (mert egyszerűen nem kell). Sajnos ezt az itteni tisztviselők is elolvasták, azóta pecsételnek mindenki útlevelébe, így a kétszeri kellemetlen partfalhoz állás is elkerülhetetlen.
Fél négykor már benn is voltunk a marinában és régi ismerőseink a Petrushka nevű hajó mellé álltunk. A partfalra megint nehéz volt beállni, mert pár méterre csak 1.7m volt a víz, de ezt is megoldottuk.


47. nap, 2006.11.25. , Aruba vagyis a karibi-Vegas

Éva tollából:
A sziget neve, Aruba már eleve egzotikusnak hangzik, olyan, mint mondjuk a Rumba. És valóban, a szigeten egy kis karibi-Vegas-t találtunk a helyi egzotikumokkal, jellegzetességekkel. Először is a vásárló helyek abszolút gazdag túristáknak, a legmodernebb divat szerinti ruhákkal, ékszerekkel és műszaki cikkekel vannak feltöltve. Arany és mindenféle nemes kövek minden utcában megtalálhatók a városban, gyönyörűen rendezett kirakatokkal. Kaszinók és szórakozóhelyek váltogatják egymást és a hotelek is egy mesés palotára emlékeztetnek, természetesen mindezt egy hosszú pálmafa sétánnyal kell elképzelni. Géza szerint ez az egyik leggazdagabb karibi sziget, amit eddig látott. A sziget valóban nem olcsó, inkább túristáknak, mintsem utazóknak való. A marinai árak is ezt tükrözték (1 dollár per hajó láb hossz), így úgy döntöttünk csak egy éjszakára maradunk. Természetesen a csatolt szolgáltatások jellemzőek voltak, de szerencsére, mivel a marina vendégei voltunk, és mekik pedig szerződésük volt az ottani Renessaince hotellel, így minket is megilletett mindaz, ami a hotel vendégeit. Így csöppentünk bele egy 1 napos luxus nyaralásba, de ez szó szerint luxus volt. Már amikor a marinában azt mondták, menjünk be a hotel recepcióra is, ott kapjuk meg a kártyáinkat, egy kicsit gyanús volt. Még gyanúsabb volt amikor, megérkeztünk a hotelhez és belül a következőket találtuk: márvány belső, egy kivilágított szökőkút, egy nyitott uszoda az emeleten, ami a tengerre néz és a recepciós hölgy mögött egy akvárium tele medúzákkal. A hotel belsejében egy fedett tenhger-öböl(!), a hotel vendégeit motorcsónakkal innen fuvarozzák. Szállítás? Motorcsónakkal? Hova?
Minderre a recepciónál felvilágosítást kaptunk.
A hotelhez tartozott egy magán sziget a vendégeket részére. Reggel 7-kor indult az első motorcsónak és 10 percenként este 8-ig hozták-vitték a vendégeket. Mivel azt mondták a kártyánk a hónap végéig érvényes kiváncsiak lettünk, mi is van ezen a szigeten, így beszálltunk az egyik igyekvő motorcsónakba. A sziget tényleg egy mesés paradicsom, flamingókkal, pelikánokkal egyéb más madarakkal, rengeteg hallal és iguánával. Természetesen a bárok és a fitnesz terem sem hiányoztak. Még egy tengeralattjárót is láttunk a sziget körül cirkálni, hát nem volt semmi, csak ennyit mondhatok.
Este visszaálltunk szerett partfalunkhoz a Rotorral és kijelentkeztünk Arubáról.Még mielőtt tovább csábultunk volna ebben a különleges túrista paradicsomban, tovább indultunk Cartaghena irányába.
A neplemente csodás volt, az éjszaka szupersebeséggel haladtunk, még az őrségben a venezuelai off-shore szigetek világítótornyát is láttam. Itt egy hatalmas radarállomás van és itt állomásozik a venezuelai haditengerészet. Elviler engedélyt lehet kérni a horgonyzásra tőlük és nagyon kedvesen meg is szokták adni, de olyan jól haladtunk, hogy csak elszáguldottunk mellettük. Más izgalmas nem történt az éjszaka egy két nagyobb hajó és squallok körülöttünk.


48. nap, 2006.11.26. , Első nap a nyílt vízen

Éva tollából:
Egész nap kellemes szélben hajóztunk, tajtékzott a hajó orrán a tenger, feszültek a vitorlák, mégsem értünk el 4 csomós sebességnél többet. Mindez
annak köszönhető, hogy kb 1-2 csomós ellenáramlat volt. Ennek volt köszönhető, hogy a hullámok magasabbá, meredekebbé és kellemetlenebbé váltak. Délután egy vitorlást láttunk mögöttünk, akivel beszéltünk a rádión. Kiderült, hogy Géza mellette horgonyzott Las Palmasban. Kicsi a világ.
Éjszaka a szél megerősödött és a hullámok is kitartóan jöttek. Sötétedés után én kezdtem az őrséget.
Géza tollából:
Éva a kokpitban figyelte, hogy minden rendben van-e, én pedig próbáltam a dölöngélő hajón aludni. Egyszer csak Éva hívott:
- Géza! Állandóan korrigálnom kell kézzel az írányt, nem bírja a szélkormány!
Kimentem, jónak tűnt minden. Kicsit állítottam a köteleket, erre egy puffanást hallottam. Leesett a vészkormány csonkja, amire a szélkormány volt rákötve.
- Hát ez hogy lehet? - Az 5-ös rozsdamentes veret eltört! Hogy fogom én ezt megjavítani?
Felváltva folytattuk a kormányzást egész éjszaka. Az erős szélben és a forgató hullámokban nem volt egyszerű feladat, ráadásul a felhős égen nem volt sem csillag, a hold is lement éjfélkor, a világításról csak folyamatos villámlás gondoskodott.


49. nap, 2006.11.27.

Éva tollából:
Még napfelkelte előtt egy repülőhal ugrott a fedélzetre, valószínűleg napfénynek gondolta a lámpafényt. Géza nézegette: kicsi is, satnya is, eridj vissza a vízbe. (Sajnos nem aranyhal volt, így nem kérdezte 3 kívánságunk.)
Géza nekiállt megszerelni a szélkormányt, addig én visszatereltem Rotort az útra, mert igencsak eltávolodtunk az eredeti útiránytól az éjjel. Eközben sikerült több mint 11 csomó maximális sebességet kihoznom a Rotorból. Ezt nevezem sportvitorlázásnak.

Géza folytatja:
Reggel előbányásztam a Rotor gyomrából a punati moló egy darabját. Nem vicc, tavaly egyes részeit felujították és a lecserélt részből hoztam egyet. Nagyon kemény fa, nevezhetnénk vas-fának is, hasonlók a tulajdonságai.
Pár rozsdamentes bilincs segítségével sínbe raktam a szükségkormányt. Bírta a terhelést, úgyhogy végre aludni tértem.
Már említettem, hogy az Aruba-Carthagéna szakaszt sok tapasztalt földkerülő vitorlázó útjának egyik legnehezebb szakaszaként említi. Mi most az enyhe, átmeneti évszakban hajózunk, ilyenkor kicsit erősnek számító 15-20 csomós szélben.
A szembe áramlás és még ki tudja, minek a hatására azonban így is irreálisan nagyok (3-5 méteresek) a hullámok, és 5 percenként jön a három nővér. Így nevezzük azt a 3 hullámot, akik együtt járnak, és általában 2x magasabbak a többinél. Ezek a hullámok meg is tőrnek, a felső 1-2 méteres részük hatalmas robajjal és sistergéssel zuhan alá. Ha jól kapjuk el, akkor hatalmas lórugásként gyorsítja a hajónkat, ha rosszul, akkor ismét fürödtünk egyet. El tudom képzelni, milyen kaotikus állapotok lehetnek itt, amikor a passzát-szél erősen fúj (dec vége-március). Anno Görög Péter is valahol errefelé borult fel hajójával.
Petrushka amúgy azt tervezte, hogy 200 mérföldre eltávolodik a parttól és ott fog végighajózni. Ott állítólag már rendes körülmények vannak. Mi kb. 30 mérföldre vagyunk a parttól, azért nem vészes (kb. az 1000 méteres vízmélység felett hajózunk végig). Kiváncsi leszek, mi lesz hajnalban a Magdalena folyó torkolatánál, az a rész, ahol a folyó beleömlik a tengerbe, szintén elég hírhedt, curacaoi francia szomszédunk szerint majd megtudjuk, milyen érzés a mosógépben ruhának lenni.
Éva:
Amikor lement a Nap az előző éjszakai színjáték megismétlődni látszott, csak egy kicsit rosszabb körülményekkel.
Az őrséget úgy osztottuk fel, hogy én figyelek hajnali kettőig onnan Géza reggel 6-ig, majd megint csere. Az első egy órás őrségem még eseménytelenül telt, de tizenegytől megjelentek a squallok körülöttem. Majd ezekből a kis viharokból egyre nagyobb szélfúvások lettek, és végül megérkeztek az alattomos, meredek és fodrozódó hullámok is, körülöttem meg világított az ég a villámoktól. A hullámok nagyon kiszámíthatatlanul jöttek és forgatták a Rotort, mint egy szélkakast. Amikor az egyik hullám meglökte a hajó farát, ez meg akarta előzni az elejét, majd jött egy másik hullám, amelyik a másik oldalról adott egy maflást a hajónak, ezzel jól megdöntve és a szélkormányt megzavarva. A szélkormányt állandóan segíteni és szabályozni kellett, és Géza nem sokat tudott aludni. De ekkor jött még a fekete leves. Egy óra után a hold is lement, a csillagok sem világítottak a felhőktől, teljes sötétség. Az egyik hullámon a fokvitorla hatalmas csattanással belobbant, majd folyamatosan csattogni kezdett. Ekkor már Géza ott állt mellettem és azt néztük mindketten, hogy az alja külön életet él a tetejétől. Szakadás? Merült fel mindkettőnkben. Géza az orrba mászott és megkönnyebbülve mondta, csak az alsó seklije hiányzik (nem tudtuk, hogy kilazult vagy mi történt vele). Majd úgy döntöttünk, hogy a vitorlákat is meg kell cserélni, mert így nem érünk célba soha. Amikor lelassítottuk a hajót, a hullámok továbbra is kitartóan jöttek, ide-oda forogtunk a tengeren. Kétszer kellett pólót cserélnem, mert egy-egy hullám szó szerint berontott a fedélzetre, szépen átmosta a hajót velünk együtt egyszer az egyik oldalról, majd a másikról. Az éjszaka többi része is hasonlóan dülöngélve telt, de a hajót legalább szépen irányba állítottuk.


50. nap, 2006.11.28. , Carthagena előtt

Éjszaka megkaptuk a Magdalina folyó által keltett kevert hullámokat is, pár törőhullámmal megúsztuk.
Éva tollából:
Reggelre mi is úgy néztünk ki, mint a két kimerült iguána Willemstadtban. Túl vagyunk két eseménydús éjszakán. Higgyétek el, nappal mindezt jobban tűri az ember. Ráadásul egy másik repülőhal is beugrott a fedélzetre pont a szemetesbe. Csodálkoztam is, hogy milyen érdekes szag árad belőle, amíg meg nem találtam a halat benne. Az éjszakai show napközben is folytatódott, így még egy kis lelket kellett magunkba verni a kitartáshoz.
A hullámok kitartottak napközben is, maradt a 1,5 csomós szembe áramlás 15-20 csomós széllel. Géza még egy 12,1 csomós maximum sebességet is kicsikart a hajóból az egyik hatalmas hullámon lefele, de az átlagsebességünk, nem lehetett több 5 csomónál, a hajó viszont továbbra is tartotta a megfelelő útirányt. Mégis résen kellett lenni, mert egy-egy hullám továbbra is kiszámíthatatlan volt és segíteni kellett a szélkormányon. Egyébként így sem lankadt a pecázási kedvünk, és a damilt a súlyokkal, csalival a vízbe tettük. Napközben a damilt elharapta valamilyen nagy vad és a súlyokat is elvitte.
Így jutottunk el a fordulópontunkhoz, ahol a szárazföld felé befordultunk Carthagena irányába. A fordulás után a (hamarosan) képen látható viharfelhővel néztünk farkasszemet. Érdemes megnézni a képeket, nem montíroztuk őket. Egy darabig haladtunk a széllel, majd szó szerint vihar előtti csend. A szél elállt, a Rotor hátrafelé kezdett haladni az 1,5 csomós szembeáramlással és jobbra-balra dülöngélt a korábbi szél hullámain. Bekerültünk a fekete viharfelhő alá és azt figyeltük, hogy a hullámok mennek előre, de hátra fele poroznak, ilyet sem sűrűn láttunk eddig. Csak egy kis vitorlát hagytunk kint, és vártuk a fekete levest. Fél órán át nem történt semmi. Géza ekkor beindította a motort, és elindultunk. Hamarosan egy gyenge záporesővel megúsztuk a viharfelhőt.
Pár nappal ezelőtt letöltöttük az időjárás jelentést és egy alacsony nyomású légtömeget jelentettek (lehetséges trópusi vihar, nagyon kicsi eséllyel). Ez a képződmény azóta felszívódott, valószínűleg ez a fekete felhő is ennek a maradványa lehetett.
Ezután már csak motoroztunk, mert szél egy szemernyi nem volt, éjszakára pedig leállítottuk a motort (ekkor még a motor leállító bowden elszakadt), a szélcsendes vízen dölöngéltünk és felváltva hunytunk egyet. Nem akartunk éjszaka behajózni a számunkra ismeretlen, megbízhatatlan bójázású kikötőbe.

Szolgálati közlemény: Arubai leírást útólag feltöltöttük!

Éva:Ez volt az elő off-shore utunk Gézával. Ezt ünnepeltük egy gyönyörű napfelkeltével a Boca Chica csatorna előtt. Itt ugyanis a kikötői parancsnokságtól engedélyt kellett kérni a csatorna behajózásához. Miután megkaptuk az engedélyt, behajóztunk és a következőkre lettünk figyelmesek. A tenger színe a sötét kékről barnára változott és csomó növény úszkált körülöttünk. Mi ez? Mocsár vagy sártenger, mert kb. úgy nézett ki. Ki kellett ülnöm az orrba, hogy ki tudjuk kerülni a növényeket. Én irányítottam a kezemmel, Géza vezetett.
Majd a parti őrség hajója üldözőbe vett egy mellettünk levő motoros hajót, akit megállítottak és még a hajóra is felmentek. Lehet, hogy kerestek valamit? Ki tudja. Természetesen Colombia a kábítószer kereskedelem és csempészet egyik legnagyobb hazája. Mellettünk is elment egy parti őrség hajó, de mi nem nagyon érdekeltük őket. Biztos látták, hogy utazók vagyunk, mert az orrban persze a kamerával ültem kinn.
Ezután feltűntek Cartagena magas épületei, a kikötő és egy világítótorony is. A kikötőben több katonai cirkálót láttunk és egy szobrot a tengervízben az öböl közepén. Azt is mondják, hogy korábban Kolombiában nagyon sok kalózhajó garázdálkodott, de amióta a haditengerészet gőzerővel el kezdett tevékenykedni ellenük, azóta az egyik legbiztonságosabb terület lett a hajósok számára. A marinában ugyanakkor nagyon kell vigyázni a bocira, mert azt előszeretettel lopkodják a helyiek.
Amikor megérkeztünk, megtaláltuk az eltört sekklit a fokvitorláról. Nem semmi, hogy egy ilyen acél darab így el tud törni!


52. nap, 2006.11.30. , Bejelentkezés

Éva tollából:
Előző este befutottak Petrushka-ék és hasonlóan kimerültnek tűntek a hajóút után, mint mi.

Az itteni bejelentkezés részleteiről érdemes egy-két szót ejteni. A bejelentkezést egy német ügynök végzi a marinában 60 dollárért. Ebben benne van az útlevélbe bepecsételés és a vámvizsgálat is. Érkezésünk napján nekünk nem sikerült mindezt elintézni a következők miatt:
1. Manfred, az ügynök csak kettőkor került elő tegnap délután és mindaddig természetesen a mobiltelefonját is kikapcsolva tartotta.
2. Amikor megérkezett, minden papírunkat (útlevél, hajópapír, előző kijelentkezés stb.) nála kellett hagynunk, és mondta, hogy a következő nap reggel hallgassuk a VHF rádiót, mert azon hívnak a vámosok, ha jönnek. - De egész délelőtt nem hívtak, pedig mi ott ültünk a rádió mellett. Rengeteg itt a német vendég, így már az sem meglepő, hogy VHF rádióban alkalmanként német beszélgetést hallunk.
3. Manfréd ma délután négyig nem került elő és a mobiltelefonja is ki volt kapcsolva.
4. Közben találkoztunk Petrushka-ékkal, akik mondták, hogy reggel találkoztak vele, be akartak jelentkezni nála, de nem tudtak, mert Manfred a mi bejelentkezésünket intézte. Azzal mentegetőzött, hogy a hivatalból azon problémáztak, hogy a magyaroknak vízum kell, nekünk pedig nincs ilyen. (Egyébként, mi indulás előtt ellenőriztünk minden országot, hogy hova kell vízum és ide nem kellett, no persze ez, azóta változhatott is, ami ugyan nem nagyon valószínű.)
5. Ezután Géza kb. 10 percenként hívta Manfrédet, aki még mindig ki volt kapcsolva.
6. Manfréd délután négykor megérkezett, és mosolyogva közölte, hogy minden ok, csak a hivatalban nem tudtak Magyarország létezéséről és meg kellett nézniük a Nagy Könyvet. Már, ugye egy nap eltelt azóta, hogy megérkeztünk. A vámosok, pedig úgy döntöttek reggel, hogy hagynak minket aludni, ezért nem jöttek ki.
7. Mindenesetre a hajópapírokat megkaptuk, és az igazolást a vám bejelentkezésről is, de az útlevelünket még nem kaphattuk meg, mert holnap még el kell menni a repülőtérre, ahol majd bepecsételnek.

Még egy jó sztori mára: Géza lezsírozta az itteni kikötőmesterrel (aki szintén német) a marinában, hogy beállhatunk a mólóra. Nem volt egyszerű, elég sokáig rágta a fülét - várólista van … talán egy hét múlva … Végül csak talált egy extra vékony helyet, ahova a szintén nem túl széles Rotor is beférne. Reggel azt láttuk, hogy egy másik hajó állt a beígért helyünkön. Érdeklődve kérdeztük a kikötőmestert, hogy mi történt, aki annyit válaszolt, hogy ez a hajó a tudtuk nélkül állt be a helyünkre, de nem mernek szólni neki, hogy menjen el, mert azt hiszi, hogy ez az ő helye. - Ez különös.
De egyébként, ne aggódjunk, mert holnap biztos elmegy. - Mindig csak ez a MANANA.


53. nap, 2006.12.01. , Nautico Marina

Éva tollából:

Sikeresen megfigyelő állásba helyezkedtünk a Rotorral, a marinai móló szájához horgonyoztunk és lestük, hogy mikor megy el a hajó, amelyik beállt a helyünkre. Ahogy kiállt, mi azonnal beálltunk az ő helyére, vagyis most már a miénkre. Kicsit kaotikus ez a marinai ki-be állás itt. Interneten foglalást nem fogadnak el, mert mindig tele van a marina. Amikor mi érkeztünk, azt mondták 10-en várnak a beállásra, tehát várólista van, és lehet, hogy több mint egy hét a várakozási idő. Ehhez képest, mi már a mai nap sikeresen beálltunk és a rekordot a tegnap este érkezett és már korán reggel a kikötőben álló Helen Luise tartja.
Ezt azért tudjuk pontosan, mert egy missziónk is volt itt ezzel a hajóval kapcsolatban. A Do It!-ról megtalálták a hajókulcsukat Curacao-on, a partra sodorva és odaadták nekünk, hogy hozzuk el nekik, mert tudták, hogy a következő megállójuk Cartagena. Így is tettünk, és cserébe megnézhettük a Amel Super Maramu tipusú hajójukat, amely a nagytestvére a mi hajónknak. Klasszul nézett ki nagyon.
Lehet, hogy annak a 10 hajónak, akik várólistán vannak nem szóltak, hogy van szabad hely? És mindaddig a várólistán vannak, amíg ők nem szólnak, hogy most már sürgősen szeretnének egy helyet a marinában, vagy amíg lesben nem állnak és akcióba nem lépnek, ha látnak egy üres helyet, amit elfoglalnak maguknak?

Már itt vagyunk két napja, de útlevelünk, még mindig nincs. Nem is baj, mert így kitűnő alkalom nyílik a marinai élet megfigyeléséhez, ha már, mást nem lehet csinálni a beléptetésig.
Itt a marinában az élet, mintha egy Rejtő Jenő könyvből rendeződött volna be. Itt van Fülig Jimmy, Piszkos Fred és a többiek, akik folyamatosan seftelnek, üzletelnek:
- A bárpultnál egy fiatal srác áll egy sörrel a kezében, aki mindent tud mindenkiről, még Manfred száma is benne van a telefonjában. Mindenkinek nagyon sármosan segít, és az összes vendéget ismeri név szerint (most már a miénket is), de Manfredot még ő sem tudja elérni. Lehet, hogy kikötői bomlásban szenved már a hajója?
- Egy asztalnál három német fickó ül. Az egyik idősebb, de ősz haja teljesen újhullámosan kakastaréjba van felfésülve. A legfiatalabb magas gyerek egy fekete, sztrecs nadrágban ül egy hózentrógerral és mellmagasságig felhúzott derékvédővel (amúgy a hajójának a farára egy chopper van feldrótozva). A felesége (Madonna Top és mini-farmer szoknya + egy csomó tetkó) néha odamegy hozzá, és a hónaljából egy szalvétával kitörli az izzadságot. A közép idős, a borostás szóvivő, aki úgy tűnik, az üzletek nagy részét learatja, természetesen megint beszélget két francia utazóval, akik Panamába szeretnének eljutni hajóval. Hát itt kérem, jó pénzért mindent lehet.
- Egy másik asztalnál egy európai származású fiatalember, izgatottan keresi Manfredot. Közben fűnek-fának magyarázza a problémáját, hogy sürgősen el kell hagynia az országot, de nem tudja. Vajon miért? Ezt is megtudtuk tőle, jóllehet ez a sztori, úgy gondolom nem publikus, ezért mi az Internetre nem tesszük fel.
- 2 szentképekkel, keresztekkel díszített, fekete ruhás, német misszionárius 1-1 sírkeresztre támaszkodva kedélyesen meséli, milyen nehéz errefelé a német rendszámú Mercedes kisbuszukkal közlekedni, mert 5 percenként pénzt követel valaki tőlük a továbbhaladásért.
- Egy kolumbiai hölgy érkezik, a fején egy hatalmas gyümölcstálat egyensúlyoz és az asztalok között kínálja a portékáját.
- Közben befut két másik utazó, akik szintén hajóra mennének legénységnek…
Ebbe a kompozícióba csak a hosszú asztalokon levő 15-20 kinyitott laptop és az előttük hunyorgó vitorlázók nem illenek bele. A Wifi népszerű errefelé. Egyesek fülhallgatóval és mikrofonnal a fejükön Skype-olnak, mások CD-ket és DVD-ket másolnak.
Így telik itt az élet.

Géza:
Délután Manfréd befutott az útlevelünkkel, és elintézte, hogy a reptérre sem kellett kimennünk. Köszönjük!

Vicces... a netet böngészva akadtam a hajozas.hu oldalra, ahol a Hong Kong Challenge sztori képét a hajóm képével dekorálták. Nem is tudtam, hogy a Rotor már járt a csendes óceánon... Itt a link..

 
Folytatás a következő oldalon...
Ugrás oldalra:1234567

 
Látogatók ezen az oldalon 2009.04.13. óta:   5182810