Korábban rémtörténeteket hallottunk arról, hogy az Új-Zélandra érkező hajóktól mindent el szoktak kobozni. Új-Zéland állat- és növényvilága egyedi, hiszen a sziget még a dinoszauroszok megjelenése előtt leszakadt az Ősföldtől és távolsága miatt a fajok egyedi úton fejlődtek ki. Emlősök helyett a madarak voltak a csúcsragadozók. Persze a gyarmatosítás sok idegen állatot és növényt telepített be, nagy károkat, eredeti fajok kihalását okozva. Ezt nem szeretnék, ha megismétlődne.
Hajónkat megérkezés előtt gyönyörűen kitakarítottuk, összepakoltunk, hogy ha majd a szigorú szemek átvizsgálják, lássák, itt rendes emberek laknak, nincsenek bogarak, veszélyes baktériumok, hulladékok stb.
Elsőnek egy vámtiszt érkezett, papírmunka, semmi vész.
Őt követte a rettegett karantén tiszt. Sokatmondó MAF BIOSECURITY felíratú egyenruhában. Vigyázzállásban, egyenes sorfallal vártuk. Mosolygott. Bemutatkozott. Végigszaladtunk az útvonalon, merre jártunk, merről jöttünk. Jöttek a készletek.
A tészta, kenyér, húskonzerv, sajt (mert amerikai), tejszín, tej nem volt probléma. Tongai famaszk? Nem probléma, mert nincs benne szú.
- A feldolgozott élelmiszer nem gond - magyarázta - abból nem tud semmi kikelni. Olyan dolgok érdekelnek, amikből ki tud valami kelni vagy kicsirázni. És a méz. Méz van?
- Nincs.
De volt egy csomó lencse, bab. A majonéz sem maradhatott, mert tojás van benne. Nem értettük teljesen. Mi kellhet ki a tojásból? Jó, ezt tudjuk, a csirke. Na de ha tojás van a majonézben, abból mégsem lesz - tejfeles csirke? (Amúgy nem lenne rossz).
- Méz nincs? - kérdezte ötödször is.
- Nem-nem nincs.
- Krumpli, hagyma, gyümölcs, frissárú?
- Nincs.
- Méz?
- Nem, nincs.
- Friss hal?
- Nincs.
- Lábas csirke vagy más hűtendő hús?
- Nincs.
- Biztos nincs méz?
- Nincs - legközelebb lesz, gondoltuk, mert már kezd sok lenni.
- Méz?
- Nincs....
Hát, holnap sem lesz babgulyás. És majonézes krumpli sem. De legalább minden más itt maradt.
Ezután vártuk a kereső-csapatot. Egyikük szóval tartott a hajó mellett, részletesen leírta kik vagyunk, mik vagyunk, hogy kerültünk ide, míg a másikuk a hajóban kutatott. Egyszer csak jött ki a kokpitból a tongai famaszkkal a kezében.
- Ezt látta a karantén-tiszt? - kérdezte kissé meglepődve.
- Persze.
- És nem volt vele problémája? - hitetlenkedett.
- Nem, nem talált benne bogarat.
- ... hát jó.
Rendben volt minden, levehettük a sárga lobogót, kiállhattunk horgonyra. Ez egyszerű volt. Ám ekkor derült égből villámcsapás: egy repülő hal feküdt a fedélzeten. Micsoda mázli, hogy ellenőrzéskor nem vették észre a csempészárut. Phüh. Hallottuk, hogy egy másik hajóra nagyon gyanakodtak, kivették a vízből és megröntgenezték a tőkesúlyát.
A parton később összefutottunk Do It!-tal. Az ő útjuk nem volt olyan szerencsés, 16 napig hajóztak. Belerohantak egy ciklonba és a horgonyukat is elvesztették.
Este az Opua Jacht Klubban a 16 napig hajózók mesedélutánja volt (ezen mi is részt vehettünk, bár először azt akarták, hogy hajózzunk vissza ki a nyílt vízre és sodródjunk min. 6 napon keresztül - nem túl népszerű a sztorink a 8 napos problémamentes átkelésünkkel), majd csatlakoztak a kiwi violázók is, akik délután a horgonyzó hajók között vívták a szokásos péntek esti rum-racet.
Utunk során mindig tudtuk, hogy valamikor meg fogunk érkezni Új-Zélandra. De mindig olyan távolinak, olyan messzinek tűnt, azt hittük, soha nem fog bekövetkezni. Talán egy kicsit az agyunk is védekezett, nem akart előre számolni az utolsó, nehéz átkeléssel.
És most tessék.
Itt vagyunk. |
